Bemutatas Parajdi Sóbánya
|
“Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot s tetőit, többet száznál és ezernél s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…” Áprily Lajos: Tetőn (Kós Károlynak) |
“Isten is jobban szeret itt. A hangja dobban olykor egyet a mély vizekben. Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet S szebb a halál is.” Áprily Lajos: Ének a Küküllőhöz |
A Sóvidéki-dombsághoz tartozó Parajd-Szovátai medencét is magába foglaló peremvidék két nagy földrajzi egység találkozásánál helyezkedik el: az Európa leghosszabb összefüggő vulkáni vonulata, a Keleti-Kárpátok Ny-I részét képező Kelemen-Görgényi-havasok és Hargita alkotta tűzhányólánc és a Küküllőmenti dombvidék peremén, mely fokozatos átmenetet képez a Erdélyi-medence belseje felé.
Tehát a Parajdi-medence, az “óriás sótartónak” is becézett Erdélyi-medence keleti pereme és a Görgényi-havasok lábánál húzódik, és egy jól elkülöníthető tájegységet képez, a földrajzilag “Sóvidéknek” nevezett kistájon belül. Az itt található sótelepek felszíni megjelenése sajátos felszínfejlődést és és jellegzetes domborzati formákat eredményezett. A Görgényi-havasok a negyedidőszaki vulkáni vonulat középső részét képezi.
A Parajdi-medencét több nagyobb hegycsúcs uralja: A Görgényi-havasokhoz tartozó Mezőhavas (Szálka-csúcs, 1777m), a Nagyág-tető (1723m), a Ferenczi László-tető (1648m), a Borzont-fő (1436m), a Verőfény sarka (1436m), a Kis Bükk (1231m) és végül két hágó, a Bucsin-tető (1273m) és a Kalonda-tető (820m).
Erdélyben az egyetlen olyan tájegység, amely nevét az ásványkincséről kapta, a székely “Sóvidék”. A köztudatban úgy él, hogy a Sóvidék elnevezést először Orbán Balázs használta: “Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetről, mely itt nemcsak a föld keblében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot. Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverő kincs, hogy egész Európa szükségletét lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni: mint annyi kincsét ezen Isten által dúsan megáldott hazának.”
A Sóvidék megnevezés legelőször egy XVIII. századi határfelosztásban, az egyes falvakhoz tartozó közlegelők pontos elnevezésében fordul elő. A Sóvidék települései közül Sóvárad, Korond, Küsmöd a XIV. század első harmadában, Sófalva a XV., Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta a XVI. század második felétől, Illyésmező pedig a XVIII. század elejétől szerepel az oklevelekben. A kistájegység a hajdani Udvarhelyszék és Marosszék határán, a nagyobb városoktól viszonylag távol fekszik. A legrégebbi település Sóvárad, a pápai tizedjegyzék 1332. évi rovatában fordul elő első írásos említése: “sacerdos de Varad” alakban, majd újra felbukkan 1567-ben “Sowaragya” néven. Szintén a pápai tizedjegyzékből ismerjük Korond (“Kurund”) nevét is: 1333-ban Péter korondi plébános fizetett két “banálist”.
Sófalva nevét először 1493-ban említik az oklevelek, “Soofalwa” alakban. Az akkori hét székely szék - Aranyosszéket is beleértve - panasszal fordult II. Ulászló magyar királyhoz, Báthori István erdélyi vajda erőszakoskodásai miatt (innen származik a mondás: “a székelyek az ördöggel is szövetkeznek, csak a Báthoriakkal nem!”). A panaszos falvak között ott találjuk Sófalva nevét is. Két Sófalváról csak 1760-62-től beszélhetünk, különválásuk a székely falvak történetének sajátos fejezete. Székelypálfalva és Kecset falvak szétválásához hasonlóan, mindkét faluból elindultak a legények, s ahol az első csepp vér kifolyt, ott állították fel a két falu határát jelző halmot.
Szováta keletkezéséről - európai ritkaságként - szinte napra ismeretesek az események, legelőször Váradi Kis Pál Deák telepített embereket Szováta mezejére. Szováta első telepesei sóőr családok lehettek, ezeknek első írásos említése 1578. szeptember 13-án történik, amikor Báthori Kristóf erdélyi vajda kiváltságlevelet ad a szovátai lezárt sóbánya őreinek. Ezt Báthori Zsigmond átírja és megerősíti 1583 április 26. oklevelében, Gyulafehérváron. Báthori Zsigmond nevéhez fűződik a legtöbb, számszerint nyolc, a Sóvidéket érintő oklevél. Báthori Szovátát, 1587 december 15-én, hű emberének a humanista írónak, Gyulai Pálnak adományozta.
Szolokma első írásos említése 1567-ből származik, a székely székek 25 dénáros adójának összeírásakor sorolják fel őket. A “hegyreszúrt” falut, Atyhát 1536-ban említik először az írott források “Attijha” alakban.
Meglepően késői Parajd első említése, először a Királyi Könyvekben találkozunk vele, ide jegyezték be II. János király Tordán 1564. június 2-án kiadott adománylevelét, amelyben Sófalva, Parajd és Korond falvak közös erdőhasználatáról intézkedik. Ezt átírja és megerősíti Bethlen Gábor 1614. augusztus 9-én Medgyesen. Ezen kívül Parajd szerepel még az 1567. évi 25 dénáros adóösszeírásban “Paraijd” alakban (négy kapunyi adóval). Feltételezhető, hogy keletkezése sokkal korábbi első írásos említésénél. Neve valószínüleg a magyar “paraj” növénynév származéka, amely “legelőcskét” jelent.
Tágabb értelemben a Parajdi-medence a “Sóhát” nevű domb körül terül el, felölelve Parajd és a két Sófalva helységeket. A medence alakja elnyúlt háromszöghöz hasolnít, amelynek csúcsa déli irányban Korond felé mutat, észak-nyugatra pedig beletorkollik a Szovátai-medencébe. A Parajdi-medencét az Erdélyitől, a Szálas-Firtos (1062 m), a Fiasmál (983 m), a Küsmödkő (991 m) és a Siklódkő (1025 m) vonulata választja el.
A legfontosabb felszíni vízfolyások a Kis-Küküllő és az ebbe torkolló Korond pataka, melyek a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozó Maros baloldali vízgyűjtőjének részét képezi.
A Sóhát - helyi nevén a “Sóháttya” (576 m) - tulajdonképpen a Parajdi-medence és egyben a Székely Sóvidék legnagyobb kincsét őrzi: az óriási kősótelepet, melynek gyökere 2,7- km mélységig is lenyúlik. A sótömzs vízszintes síkban enyhén ellipszis alakú, átmérői 1,2 és 1,4 km-esek, a függőleges kiterjedése pedig egy hatalmas, szabálytalan gomba formát mutat. Méltán mondhatjuk, hogy a parajdi sótest az egyik legnagyobb diapír-redő Európában, tartaléka több mint száz évig elláthatná öreg kontinensünk teljes sószükségletét.
A “Sószoros”, lényegében a Korond-patak szurdokvölgye a Sóhát dél-nyugati részén terül el. Itt a patak átvágta a sóhegyet, és a felszínre került sósziklák hófehér csipkéitől övezve siet lefele, a Kis-Küküllővel való találkájára. A Sószorosban találkozunk azokkal a sósziklákkal, amelyek “parajdi sósziklák” néven ismeretesek, és már a XVIII. század végén is turisztikai látványosságot képeztek. Itt a föld egy tengerrész sógazdagságát rejti magába, sót izzad a talaj és sóval vegyes az út pora is.
Ami e vidék jellegzetes növényzetét és állatvilágát illeti, a Sóvidéken megtalálható a “Limonium gmelini”, a lila sóvirág és sós vizek felső rétegeiben az “Artemia Salina” nevű sóféreg (egy csupasz, levéllábú rákfajta). A halofil növények a Sóhátán és a Sószorosban a leggyakoribbak.
Érdekességként meg kell említenünk, hogy az első Parajdra vonatkozó növénytani adat, Benkő József (1740-1814) egyik kéziratában található, ebben feljegyzi a Lycopodium selago (részeg korpafű) fajtát. Erdély nyomtatásban megjelent első flóraművében (1816-Bécs), melynek szerzője J.Chr.G. Baumgarten, gyakran szerepelnek növénylelőhelyek erről a vidékről. Botanikai kutatásai során, 1837-ben Friedrich Fronius, a Parajd környéki sós területek flórájából a következő fajtákat említi meg: Salicornia herbacea (közönséges sziksófű), Alsine marginata Koch (kőhúr), Aster tripolium L. (szíki gerebecsin v. őszirózsa), Atriplex angustifolia, Atriplex laciniata, Atriplex triangularis (labodafajták), Glyceria distans-salina Schur változata (szíki mézpázsít), Poa maritima (perje) stb. Fronius meglepődve fedezett fel egy amerikai fajtát is, a Rudbeckia laciniata nevű barátvirágot, melynek ez az első erdélyi említése. Ezen kívül Fronius még leírta a sóbányát, a sós forrásokat és a sótermelést is, a “marha-sónak” például az alábbi összetétele volt: 85% só, 7,5% szénpor, 3,75% Gentiana lutea (tárnics), 3,75% Artemisia absinthium (fehér üröm).
Jelenleg a sósforrások körüli kopár térségek jellegzetesen halofil növénytársulása a következő fajokból áll: Salicornea herbacea (hol vörös, hol zöld sziksófű), Aster tripolium (őszirózsa), Spergularia salina (budavirág), Salsola soda (sófű, szíki ballagófű), Artemisia salina (üröm), Plantago maritima (útifű, útilapu) és Statice gmelini (sóvirág).
Értékes adatokat tartalmaz Gönczi Lajos tanulmánya (1890) és a Székelyudvarhelyen őrzött növénygyűjteménye, mint például az Artemisia salina Willd (szíkiüröm). Bányai János 1942-ben megjelent írásában részletes paleobotanikai adatokat találunk. Sóváradon pliocén-kori Pinus lawsoniana tobozokat írt le, a pleistocénből pedig az alábbi fajok leveleit, ágait és gyümölcsmaradványait mutatta ki: Fagus silvatica (bükk), Querqus sp. (tölgy), Salix capraea (kecskefűz), Corylus avellana (mogyoró), Enonymus europaeus (csíkos kecskerágó), Rhamnus frangula (varjútövis), Pinus silvestris (erdei fenyő).
A jelenleg élő fajok a lombhullató erdőkben: a bükk (Fagus sylvatica), a tölgy (Quercus robur), a csertölgy (Quercus petreae), a gyertyán (Carpinus betulus), a kőris (Fraxinus excelsior), a hárs (Tilia cordata), és az éger (Alnus glutinosa). A tűlevelűek közül jellegzetes a lucfenyő (Picea escelsa), a jegenyefenyő (Abies alba) és a vörösfenyő (Larix decidua).
Továbbá, a lombhullató erdők szintjére jellemzőek az alábbi cserjék: mogyoró (Corilus avelana), somfajták (Cornus), kökény (Prunus spinoza), vadrózsa (Rosa canina), galagonya (Crataegus monogyna), feketebodza (Sambuctus nigra). A tűlevelű erdők szintjén honos a málna (Rubus idaeus) és az áfonya (Vaccinum mytrillus). A lombhullató erdők jellegzetes aljnövényzetében megtaláljuk az erdei szamócát (Fragaria vesca), az erdei madársóskát (Oxalis acetosella), az erdei pajzsikát (Dryopteris filix-mas) és a páfrányt (Polypodium vulgare). A legelők, mezők jellegzetes növénytársulása a következő: cérnatippan (Agrostis tenuis), réti csenkesz (Festuca pratensis), 700-800m felett pedig a tarajos cincor (Cynosurus cristatus), a réti here (Trifolium pratense), a mezei komócsin (Phleum pratense), a vörös csenkesz (Festuca rubra) és a szőrfű (Nardus stricta). Nagy kiterjedésben havasi pázsit (Agrostis rupertris) és vörösfű borítja a havasi legelőket.
Az állatvilág a domborzati és növényzeti viszonyok függvényében alakult ki. Az erdőben honos állatok: barnamedve (Ursus arctos), szarvas (Cervus elaphus carpathicus), őz (Capreolus capreolus), farkas (Lupus lupus), vaddisznó (Sus scrofa), mókus (Scricus vulgaris), nyúl (Lepus europaeus) és róka (Vulpes vulpes).
Jellegzetes madárfajok: a fakopáncs (Dryobates major), a kakukk (Cuculus canorus), a gerle (Streptopelia turtur), a fajdkakas (Tetrao urogallus), a fekete rigó (Turdu merula), a cinege (Parus major), a fülemüle (Luscinia megarhynchas) a fogoly (Perdix perdix), a bagoly (Bubo bubo) és a szirti sas (Aquila chrysaetos). Az édesvizű hegyipatakokban él a pisztráng (Salmo trutto fario).
Ami a talajtípusokat illeti, meg kell említeni az alacsonyabban levő térszinteken a közepes humusztartalmú vályogos barnaföldet, az agyagos-vályogos nyers humuszkarbonát talajt és az alacsony termőképességű réti csernozjomot. Az agyagbemosódásos barna erdőtalaj a vulkáni fennsíkon és az alacsonyabb felszíneken is kialakult. A hegyeket és dombokat szürke podzol, és barna erdei talaj borítja. 1500 méter felett és a krátereken vékony alpin talajt találunk. A vulkáni kőzeteken, piroklasztitokon képződött a fekete nyirok jellegű barnaföld. A sós talajok főleg a sótelepet borító felszínen találhatóak, a sótesten és a sósforrások környékén. A legnagyobb felszínt a barna erdőtalajok borítják.
A Parajdi-medence éghajlata mérsékelt - kontinentális, kissé hidegebb, mint az Erdélyi-medencéé. Az éghajlatot jeletősen befolyásolják az általános légkörzés és a domborzat. A domborzati formák magassága, kitettsége a legfontosabb éghajlatmódosító tényezők. A Görgényi-havasok az uralkodó Ny-i és Ény-i légáramlatok irányára merőlegesen helyezkednek el. Az 1700m magas hegység orográfiai tényezőként hat, jelentős mennyiségű csapadék kialakulásához vezet.
Az átlaghőmérséklet 8,2 oC, nyáron 19-20 oC és télen -8 , -10 oC. Évente a 25 oC-osnál melegebb napok száma 80-nál kisebb, a hőmérséklet-ingadozás évente 60 oC. A legmelegebb hónap a július, a csapadék mennyisége jelentős, esős években 800-1000 mm/év, száraz években 600-700 mm/év. . A csapadékos napok száma 150-160 évente. A napsütéses napok száma 40-55 között van évente, a fagymentes napok száma pedig 100-150 nap/év.
A légnyomás Marosvásárhelyen 977 milibár, a legnagyobb értékek januárra, a legkisebbek az április-júniusi időszakra tevődnek. A levegő relatív nedvességtartalma viszonylag magas, 75-80 %. A földrajzi helyzet, a domborzat és az általános légkörzés következtében a leggyakoribb az ÉNy-i és Ny-i szél. Tavasszal és ősszel erősebben érződik a D-i és ÉK-i szelek hatása.
Hol is lehetne szebb hazája a ”székely” sónak? Erdélyország keleti részén, a Székelyföld “Sóvidékén”, a Görgényi-havasok lábánál, egyszer…, nagyon régen…, valaki sóra bukkant.
Talán így is kezdődhetne a székely sóbányászat története…