Geológia | Parajdi Sóbánya
A Parajdi-medence, az "óriás sótartónak" becézett erdélyi-medence keleti pereme és a Görgényi-havasok találkozásánál húzódik, és egy jól elkülönithető tájegységet képez, a földrajzilag "Sóvidéknek" nevezett kistájon belül.
Az Erdélyi-medence, a kréta időszak végén és a paleogén korszak elején elkezdődött folyamatos süllyedés révén keletkezett, mialatt a szomszédos Kárpát-hegylánc felgyűrődött. Ebben a mélyedésben alakul ki egy kis mélységű, szárazföldi beltenger. Ennek a kontinentális beltengernek nem volt összeköttetése a környező tengerekkel és óceánokkal. A medence állandó süllyedése, egy kb. 5.000m vastag üledékes rétegösszlet kialakulását eredményezte, amelynek kőzetanyag-összetétele tűkrözi a lerakódás körülményeit és a vidék paleoklimatikus viszonyait.
Az Erdélyi-medence peremén a paleogén üledékek találhatóak, melyek a medence belseje fele dőlnek, bennebb találjuk a diapir-redők övezetét, ahol a mélyben levő sótömzsök a felszin felé emelkedtek és áttörték a fiatalabb üledékrétegeket. A medence központi részén a széles, körkörös hullámredők - az ún. dómok - vidéke található, amelyeknek a porózus kőzeteiben tekintélyes földgáztelepek halmozódtak fel a felsőbádeni, szarmata és alsó-pannón geológiai korokban.
Az Erdélyi-medence függőlegesen három, különböző tektonikai stilusú egységre tagolódik: egy alsó rész, amely vetőkkel barázdált kristályos alapkőzet, erre települ a középső egység, melyet tektonikailag enyhébben tagolt szenon, paleogén és alsó miocén üledékek alkotnak, majd következik a felsõ egység bádeni, szarmata és pannón üledékekkel, melyeket pliocén mozgások és sófeltörések szabdaltak. Az erdélyi sóréteg kiterjedése kb. 16206 km2 és átlagvastagsága hozzávetőlegesen 250m, a só pedig felfele nyomuló tendenciát mutat és az előbádeni terepfelszin domborulatain helyezkedik el.
A sóöv a Sóvidék legjellegzetesebb szerkezeti és morfológiai tájegységét képezi. A Szováta-Parajd-Korond vonalán húzódó sóöv a Mezőhavas 1100-1150m magas vulkáni fennsikjának hirtelen megtört pereme, és a peremtől tektonikailag elválasztott Bekecs (1079m) és Siklódkõ (1025m) közé beékelõdõ, mintegy 30 km hosszú, ÉNy-DK irányú térszini mélyedésben foglal helyet. A Parajdi-medence eredetét tekintve a mélyitett (eróziós) medencetipushoz tartozik. A medencefelszin kialakulásában döntő szerepe volt a diapir-tektonikának. Igy a parajdi Sóháta megjelenése (a sóredő átdöfte a neogén rétegsor nálánál fiatalabb rétegeit), felszinre való kibukkanása módositotta a medence alaktanát és vizhálózatát, sőt életrajzi adottságait is. A Sóháta kiemelkedésével , a Harom-tető (710m) és a Malomhegy (623m) között, a Kis-Küküllő és a Korond vize találkozásánál idézett elő morfológiai és hidrográfiai változásokat. A só lassú, pattanásszerű kiemelkedése gátat képezett a Korond-patak esésgörbéjén. A Kis-Küküllő nagyobb, energikusabb révén lépést tudott tartani a sókiemelkedés ütemével, és meglévő eróziós völgyét fokozatosan tudta mélyiteni. Valószinüleg a Korond-patakát is magával ragadta egy időre, azon a 20 méteres teraszon át, amely a Sóháta és a tőle keletre fekvő Köves-vápa (550m) között terül el.
Tágabb értelemben a Parajdi-medence a "Sóhát" - nevű domb körül terül el, felölelve Parajd és a két Sófalva helységeket. A medence alakja enyhén elnyúlt háromszöghöz hasolnit, amelynek csúcsa déli irányban Korond felé mutat, észak-nyugatra pedig beletorkollik a Szovátai medencébe. A Parajdi-medencét az Erdélyitől, a Szálas-Firtos (1062m), a Fiasmál (983m), a Küsmödkő (991m) és a Siklódkő (1025m) vonulata választja el. A Sóhát - helyi nevén a "Sóháttya" (576m), - tulajdonképpen a Parajdi-medence és egyben a Székely Sóvidék legnagyobb kincsét őrzi: az óriás sótelepet, melynek gyökere 2,7 - 3 km mélységig is lenyúlik. A sótömzs vizszintes sikban enyhén ellipszis alakú, átmérői 1,2 és 1,4 km-esek, a függőleges kiterjedése pedig egy hatalmas, szabálytalan gomba-formát mutat. Méltán mondhatjuk, hogy a parajdi sótest az egyik legnagyobb diapir-redő Európában, tartaléka több mint száz évig elláthatná öreg kontinensünk sószükségletét.
Rétegtani szempontból elmondható hogy a sótömzs, felemelkedése során, áttörte a környező mio-pliocén üledékösszletet és a felszinre emelkedett, a Parajdi-medence eróziós ablakában. A szerkezeti és rétegtani kutatások alapján elmondható, hogy a sótömzs egykor a mélyben, a fiatalabb rétegsorok alatt feküdt. A sótest feküje ma is 2700-3000m mélységben van és ellipszis alakú. Az emlitett üledékösszletben jelen van a bádeni rétegsor négy klasszikus rétege: a legalsó a dézsi tufaréteg és Globigerinás márgák, következnek a felső só és gipszrétegek, majd ezekre települ a Radioláriákat tartalmazó palaréteg és agyagos márga, végül pedig a Spirialis tartalmú márgák rétege. A só fedőkőzete (az ún. "cap-rock") agyag- és márgarétegekből áll, ezek tartalmaznak idegen kőzetelemeket is: homokkövet, kvarcitot, gnájszot, csillámpalát, kristályos mészkövet és más triász, júra és kréta korabeli kőzeteket is. Ezek a kőzetelemek valószinüleg a mio-pliocén konglomerátumok széteséséből származnak, a tektonikus mozgások következtében, vagy a szomszédos szárazföldról sodródtak oda. A bádeni rétegösszletre diszkordánsan települnek a pleisztocén rétegek, ezek a posztpliocén hargitai vulkanizmus termékei, vagyis vulkáni aglomerátumok és breccsák, melyek piroxén és amfibolandezit elemekből és szürkés, tufás kötőanyagból állnak. A vulkanitek vastagsága eléri a több száz métert és ezek alkotják a parajdi medencét övező főbb domborzati formákat. A legfelső rétegsort a holocéni üledékek képezik, melyek folyami hordalékokból, törmelékkúpokból, homok és kavics lerakódásokból, talajokból, valamint karbonát-lerakódásokból (például a Korondi aragonit forrásüledékekből) állnak.
A parajdi sótelep anyaga, a kősó vagy másnéven "halit", egy halogénid ásvány, mely köbös (kocka) rendszerben kristályosodik de nagyon ritkán lehet oktaéderes formája is. A parajdi kősó durva és aprószemcsés kristályelemekből áll, ezek mellett azomban tartalmaz szennyezőanyagokat is. Törése egyenetlen, kagylós, hasadása a gyengeségi sikok mentén tökéletes kocka alakot mutat, szine pedig, az átlátszó üveges, tejfehértől egészen a sötétszürkéig és a feketéig változik, a tartalmazott szennyeződésektől függően. Természetes (idiokromatikus) szine a fehér, de például a kálium iont tartalmazó sóváltozat szine, a halvány rózsaszintől egészen a sötét biborvörösig terjedhet. A sókockák nagysága a kristályosodási idő függvénye, a leggyorsabb növekedés a sarkok irányába történik, ezután következnek az élek és a leglassubb az oldalak közepe felé. A köbös kristályok kapcsolódása a sarkok és az élek mentén történik a leggyakrabban, ritkán az oldalak mentén. Az elsődleges makrokristályok rendelkeznek a legtökéletesebb rácsszerkezettel, ezeknek az átlátszósága a legnagyobb. Az elsődleges sókristályok szintén tartalmaznak különböző zárványokat és belső szennyeződéseket, ilyenek például a ritkán előforduló libellás vizzárványok. Ezeknek a tanulmányozása kimutatta, hogy képződésük hozzávetőlegesen 32 - 48 0C között ment végbe. A másodlagos kristályok, melyek az elhagyott bányaszintek telitett sós állóvizeiből csapódtak ki, kevésbé áttetszőek és kivehetők a tejfehér szinű főbb növekedési irányok.
A sókristály Na és Cl elemeinek a koordinációs száma 6, tehát a köbös rácszserkezeten belül minden Na iont 6 db. Cl vesz körül és fordí tva. Vegyi szempontból a Na és Cl kötés tipikus ionos kötés.
A kősó gyakran előfordul tömeges vagy tömött formában (eredetileg csak a tömött alakú ásványt nevezték kősónak), karca fehér, üvegfénye van és tappintása zsiros, a lángot pedig sárgára festi. A kőzet-sorozatokban társulhat más evaporitos ásványhoz, ilyenek a szilvin, gipsz, dolomit, anhidrit, stb., keménysége pedig, a Mohs-féle osztályozás szerint 2,5. Az egyásványos kőzetet, amely majdnem teljesen halit-ból áll, halitit-nek nevezzük.
A parajdi kősó ásványi összetétele: 94 - 98% NaCl és 2 - 6% agyagásványok (az oldhatatlan rész). Még jelen vannak más mellékásványok is mint: kieserit, kainit, polihalit, kvarc, csillámpala, pirit és vashidroxidok. A kieserit, kainit és kvarc finomszemcsés szórásban megtalálható a halit anyagában, az agyagásványok pedig csak 0,4mm-es alatti méretben fordulnak elő, elhintve a kősótestben. A csillámpala, pirit és vashidroxid elenyésző mennyiséget képvisel az összetételben. A parajdi kősó, ellentétben a regáti és más sótelepekkel, csak nagyon kis mennyiségben tartalmaz Ca szulfátot.
A parajdi sótelep egyik jellegzetessége, hogy közberétegzett kőzeteket (kristályos palát, dolomitot, kvarcitot, réteges homokkövet, agyagpalát, márgát), és massziv kőzetzárványokat is tartalmaz, ez hátrányosan befolyásolja a minőségi mutatókat. A só előfordulása sűrű rétegzést mutat, hófehér és sötétszürke sórétegek váltakoznak ritmikusan, a rétegvonalak gyűrődései jól láthatók a sókamrák falain.
Az erdélyi só - és ezen belül a parajdi sóredő - keletkezése az alsó-bádeni geológiai korra vezethető vissza (az újharmadkor középmiocén időszaka), ezelőtt kb. 20-22 millió éve. Ekkor a sekély beltenger elzáródott az ősi, közép-európai Tethys - től, és az erőteljes párolgás következtében kicsapódott sórétegek lerakódtak a közben egyre süllyedő medencébe. Az ezt követő geológiai korok üledékei rárakódtak ezekre a sórétegekre, és jelentős nyomásuk hatására a só, mint valamilyen lassú folyású, plasztikus, sűrű állagú folyadék, az Erdélyi-medence peremei felé nyomult. Itt, a diapir-redők zónájában, a plasztikus sórétegek összetömörültek a hatalmas erők hatására, és a már létező törésvonalak és vetők mentén felfele nyomultak, roppant sótömzsök (diapir-redők) formájában. Nem mindenütt tudtak azonban a felszinre emelkedni a sóredők, különböző mélységekben elakadtak, és ún. kriptodiapirek-et alkotva jelen vannak a sóővek központi részében.
A sóhegyek övezetében igen élénk sókarsztjelenséget figyelhetünk meg, a sós területeken, a felszinen kisebb-nagyobb, részben agyaggal bélelt, tölcsérek fordulnak elő, melyek hasonlitanak a mészkővidékek karszt-jelenségeihez: a dolinákhoz, viznyelő töbrökhöz, kősó-karrokhoz, vagy a lankás-karrmezőkhöz. A dolinák, töbrök egy része folyamatosan képződik, mélyül a föld alatti vizfolyások által kioldott só üregének a beomlása által. A nagyobb méretű tölcsérek a régi, felszini rendszertelen bányászkodásnak a nyomai, esetenként a római sófejtés amfiteátrum-szerű szabálytalan üregei, vagy az újabbkori "betyárbányák" (alaktalan sógödrök), ahonnan a környékbeli lakosság, a tilalom idején lopta a sót.
A Korond-Parajd-Szováta-Szászrégen vonulat (a keleti sóöv), tulajdonképpen a kelet-Erdélyi sófeltörések fő nyomvonala, s ebből, mint valami hatalmas, enyhén gomba alakú rönk, emelkedik ki a parajdi sótest. Felgyűrődésekor átdöfte a környező (eredetileg fölé települő) mio-pliocén márga és agyagrétegeket, és sósziklák, sós források kiséretében, természeti ritkaságként domborodik ki a Parajdi-medencéből.
Tektonikai szempontból elmonható, hogy a sótömzs enyhén ráfekszik a nyugati oldal rétegeire, és a só rétegződése majdnem függőleges, 75-800 -os, a rétegek főiránya pedig a felszinen Ény - DK. Részben a litosztatikus nyomás hatására a só antiklinális (sóboltozat) tengelyébe ferde, kissé kúpszerűen gyűrődött fel, amely a felszinen egy óriási kenyérhez hasonló dombhátat alkot. A parajdi sótelep környékén négyfajta vetőt különböztetünk meg:
* mélységi vető, amely az alapkőzetből egészen a felszinig hat, és valószinüleg szerepet játszott a diapirredő felemelkedésében, az ún. diapir-tektonikában,
* behatároló vető, amely a sótestet körbehatárolja, mivel a környező rétegekkel való kontaktus tektonikus,
* felületi vető, ez a sótest határáig terjed, de esetenként behatolhat a sótömzs felső zónájába,
* helyi hatású vető, hidrológiailag aktiv szerepet játszik a sótömzs fedőkőzetében.
Az uralkodó són és agyagon kivül (innen ered a "Szikonyország" elnevezés), a Sóvidék és a Parajdi-medence jelentős tájképi szépséggel és több geológiai, földrajzi ritkasággal rendelkezik.
A Sóháta jellegzetes növénytársulásai éppen a sósziklák közvetlen közelében alakultak ki. Az is megfigyelhető, hogy a nagyarányú párolgás következtében, főleg nyáron, a sókivirágzás, a lapos térszineket befedő sólepel fehér, kopár képet nyújt a Sóháta oldalában, és a Sószorosban is. A Sóhomlok, Nádasfő, Fűrészoldal nevű helyeken, valamint a csupasz sziklafelületek közötti törmeléklejtőkön a növénytakaró nem záródik teljesen. A sósforrások körüli kopár térségek növényzetére jellemző a vastag, húsos, hol vörös, hol zöld szinű Salicornea herbacea (sziksófű), Aster tripolium (őszirózsa), Spergularia salina (budavirág), Salsola soda (sófű, sziki ballagófű), Artemisia salina (üröm), Plantago maritima (útifű, útilapú), Statice gmelini (sóvirág).
Érdekességként meg kell emlitenünk, hogy az első Parajdra vonatkozó növénytani adat Benkő József (1740-1814) egyik kéziratában található, ebben feljegyzi a Lycopodium selago (részeg korpafű) fajtát. Erdély nyomtatásban megjelent első flóraművében (1816-Bécs), melynek szerzője J.Chr.G. Baumgarten, gyakran szerepelnek növénylelőhelyek erről a vidékről. Botanikai kutatásai során, 1837-ben Friedrich Fronius, a Parajd környéki sós területek flórájából, a következő fajtákat emliti meg: Salicornia herbacea (közönséges sziksófű), Alsine marginata Koch (kőhúr), Aster tripolium L.(sziki gerebecsin v. őszirózsa), Atriplex angustifolia, Atriplex laciniata, Atriplex triangularis, (labodafajták), Glyceria distans-salina Schur változata (sziki mézpázsit), Poa maritima (perje), stb. Fronius meglepődve fedezett fel egy amerikai fajtát is - a Rudbeckia laciniata nevű barátvirágot, melynek ez az első erdélyi emlitése. Ezen kivül Fronius még leirta a sóbányát, a sósforrásokat és a sótermelést is, a "marha-sónak" például az alábbi összetétele volt: 85% só, 7,5% szénpor, 3,75% Gentiana lutea (tárnics), 3,75% - Artemisia absinthium (fehér üröm). Értékes adatokat tartalmaz Gönczi Lajos tanulmánya (1890), és a Székelyudvarhelyen őrzött növénygyűjteménye, mint például az Artemisia salina Willd (szikiüröm). Bányai János 1942-ben megjelent irásában paleobotanikai adatokat találunk. Sóváradon pliocén-kori Pinus lawsoniana tobozokat irt le, a pleistocénből pedig az alábbi fajok leveleit, ágait és gyümölcsmaradványait mutatta ki: Fagus silvatica (bükk), Querqus sp. (tölgy), Salix capraea (kecskefûz), Corylus avellana (mogyoró), Enonymus europaeus (csikos kecskerágó), Rhamnus frangula (varjútövis), Pinus silvestris (erdei fenyő).
Erdélyben az egyetlen olyan tájegység, amely nevét az ásványkincséről kapta, a székely "Sóvidék". A köztudatban úgy él, hogy a Sóvidék elnevezést előszőr Orbán Balázs használta: "Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetről, mely itt nemcsak a föld keblében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot. Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverő kincs, hogy egész Európa szükségletét lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni: mint annyi kincsét ezen Isten által dúsan megáldott hazának."
A Sóvidék megnevezés legelőszőr egy XVIII. századi határfelosztásban, az egyes falvakhoz tartozó közlegelők pontos elnevezésében fordul elő. A Sóvidék települései közül Sóvárad, Korond, Küsmöd a XIV. század első harmadában, Sófalva a XV., Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta a XVI. század második felétől, Ilyésmező pedig a XVIII. század elejétől szerepel az oklevelekben. A kistájegység a hajdani Udvarhelyszék és Marosszék határán, a nagyobb városoktól viszonylag távol fekszik. A legrégebbi település Sóvárad, a pápai tizedjegyzék 1332. évi rovatában fordul elő első irásos emlitése: "sacerdos de Varad" alakban. Szintén a pápai tizedjegyzékből ismerjük Korond ("Kurund") nevét is: 1333-ban Péter korondi plébános fizetett két "banálist". Sófalva nevét előszőr 1493-ban emlitik az oklevelek . Az akkori hét székely szék - Aranyosszéket is beleértve - panasszal fordult II. Ulászló magyar királyhoz, Báthori István erdélyi vajda erőszakoskodásai miatt ( innen származik a mondás: "a székelyek az ördöggel is szövetkeznek, csak a Báthoriakkal nem!"). A panaszos falvak között ott találjuk Sófalva nevét is. Két Sófalváról csak 1760-62-től beszélhetünk, különválásuk a székely falvak történetének sajátos fejezete. Székelypálfalva és Kecset falvak szétválásához hasonlóan, mindkét faluból elindultak a legények, s ahol az első csepp vér kifolyt, ott állitották fel a két falu határát jelző halmot. Szováta keletkezéséről - európai ritkaságként - szinte napra ismeretesek az események, legelőszőr Váradi Kis Pál Deák telepitett embereket Szováta mezejére. Parajd és Szolokma első irásos említése 1567-ből származik, a székely székek 25 dénáros adójának összeirásakor sorolják fel őket. A "hegyreszúrt" falut, Atyhát, 1536-ban emlitik előszőr az irott források.
A "Sószoros" és a "Sóhát" egy részét 60 hektárnyi területen, és a korondi "Csigadomb"-ot ("Csigahegy") 1,5 hektárnyi területen, 1995-ben geológiai természetvédelmi területté nyilvánitották (a 13/1995-ös Hargita megyei Tanácsi határozat értelmében). A "Sószoros", lényegében a Korond patak áttöréses szurdokvölgye, a Sóhát dél-nyugati részén terül el. Itt a patak átvágta a sóhegyet és a felszinre került sósziklák hófehér csipkéitől ővezve, siet lefele, a Kis-Küküllővel való találkájára. A Sószorosban találkozunk azokkal a sósziklákkal, amelyek "parajdi sósziklák" néven ismeretesek, és már a múlt század végén is turisztikai látványosságot képeztek. Itt a föld egy tengerrész sógazdagságát rejti magába, sót izzadnak a sósforrások és sóval vegyes az út pora is.
Bányai János (1941) geológus szerint a Korond-patak eredetileg az Alsósófalva felől a régi sóbánya felé vezető út mentén folyt le és ömlött a Kis-Küküllőbe. Később, a sósziklák viznyelő tölcséreinek sorozatos beszakadásával egy mélyebben fekvő szurdokvölgy keletkezett, amely eltéritette a Korond vizét, és egyben a két Sófalva közötti rétet egykor boritó tavat is lecsapolta.
A Parajdi sótömzs kisebbik testvére Szovátán található, a Sóvidék legészakibb településén. Itt, a sósziklákon kivül, a leglátványosabb képződmények mégiscsak a sóstavak. Az európai hirű fürdőhelység tulajdonképpen 1876-ban kezdi pályafutását, mikor Veress József kincstári engedélyt szerez a sósvizek fürdési célra való használatára. A hires Medve-tó kialakulási folyamata 1875 május 27-én kezdődött, a Köröstoplica-patak eldugulásával, és a terület beomlásával. Egy 1879-beli hegyomlás következtében az Aranybánya-patak is, a kiteritett medvebőrhöz egyre inkább hasonlitó, tóba terelődött. A Medve-tóval egyidőben alakult ki a Mogyorósi-tó is, Nyárádmagyarós falu egykori sófejtő helyén. Az első két villát 1844-ben épitették, valószinüleg a Fehér-tó partján. Szováta-fürdő alapitójának Szovátai Veress Józsefet tekinthetjük, mig az egységes Szováta-fürdőt Illyés Lajos hozta létre, a Veress-fürdő, a Géra-fürdő és a Medve-tó területeinek megvásárlásával. A Medve-tó helioterm tulajdonságát Kölecsinszky Sándor geológusnak sikerült megmagyaráznia előszőr. A sótest eróziója miatt, a sóval telitődött tó tetején átfolyó édesvizű patak, egy vizrétegződést idéz elő. A sóstó felszinén maradó édesvizréteg, mintegy üveglencseként működve, megakadályozza a napsugarak által felmelegitett sósviz hőjének a leadását. Ilymódon a sóstó felszine 20-24 C0-os, de 2-3m mélységben elérheti a 40-60 C0-ot is. Sajnos jelenleg ezek az értékek jóval kisebbek, a tóviz rétegződésének megbomlása és a sótartalmának lassú veszitése miatt. (Ebben nagy szerepe van a Mogyorósi-tó felé történő állandó vizszivárgásnak is). Orbán Balázs, nagyon szemléletesen, igy ir Szovátáról: " …csudás idomú sósziklák vesznek körül, mint jeges tengernek úszó jégtömegei, amott szép lombos erdő közül más sószálak emelkednek fel, mint elrejtett imaházak fellövelő tornyai, odább diszgúla idomú alakok, mintha Heliopolisz kertjeibe tévedezne az utas, im ismét másik a nap sugaraiba tündöklő tó mellett nagy tömegű átlátszó sószikla emelkedik, mintha Svájc jégcsúcsai lennének idevarázsolva."
A székelyföldi sóbányászat legújabb kori történelméhez tartozik a Lövéte-i sóbánya is, amelyet a szentkeresztbányai vasbányászok nyitottak 1944 - 1945-ben, hogy a nehéz közlekedési viszonyok mellett, legalább a környék sóellátását biztositsák.
A sótest közel van a felszinhez Homoródszentmárton, Homoródszentpál és Abásfalva községekben. Abásfalván - mint mondották - már pinceásás közben is elérik a sót. Az elöbbi két helységben történelmi adatok bizonyitják a rövid ideig tartó sóbányászatot. Meg kell még emlitenünk a só jelenlétét Görgénysóaknán, Idecsen és Erdőszakállon. A nép nem mindig a kősót használta fel háztartási célokra. Sok községben "sóskút" van, s ezek közül nem mindeniknek a vize származik a kősótömzsből. A legtöbb sósforrás a kősó lerakódását fedő sós agyagból oldja ki a sót. Mások a konyhasón kivül szulfátokat, szénsavas vegyületeket is tartalmaznak. A Székelyföld jelentősebb konyhasós vizfeltörései az alábbi helyeken vannak: Gyimesközéplok, Gyimesbükk, Csügés, Kostelek, Kézdivásárhely (Zsiroserdő), Sósmező, Osdola, Haraly, Gelence, Zabola és Kovászna.
A "Csigadomb", a Parajdi-medence déli csücskében található, közvetlenül a Korond felé vezető országút mellett. A szines, kedvező fényben csillogó aragonit sziklát, az alóla feltörő, mésztufatartalmú sósforrás rakta le. A szikla repedéseiben időnként sivitást-sustorgást lehet hallani, ez a vizből felszabaduló széndioxid gázok hangja. A karbonátos forrásüledékek lényegében a kalcium-karbonát tartalmú források kéregképző tulajdonságának az eredményei, az aragonit fehér, sárga, szederjes, kékeszöld, hagymazöld, szürke, vörhenyes és fekete szinekben mutatkozik. Az aragonit és kalcitrétegek párhúzamos tellérek formájában jelentkeznek az andezites anyakőzetben, lerakódásukat nagymértékben elősegitette a neogén vulkanizmus utóhatásaként jelenkező szénsavas forrásviz meszes összetétele, és a már előzőleg kialakult repedéshálózat. Képződésük lényegében egy alacsony hőmérsékleten történt hidrotermális lerakódáshoz hasonlitható, amely kis mélységben, alacsony nyomás-környezetben ment végbe.
Korond község környéke gazdag vas- és kéntartalmú ásványvizekben, amelyek szintén az utóvulkanikus tevékenység számlájára irhatók, ilyenek például a "fingós" borviz és a vastartalmú borvizek, illetve az "Árcsó"- i borvizforrás. A környék vizeinek hasznositási érdekessége, hogy a korondi sósfürdő, időben jóval megelőzte a szovátait. És nem hagyhatjuk ki a Korond határában levő pliocén korabeli agyagüledékeket sem. Ez a kékesszürke szinű, képlékeny agyagpala képezi a hires korondi cserépedények alapanyagát. Szinte mindenik fazakas családnak megvan a saját agyagbányája és az egyéni feldogozási tehnológiája.
Meg kell még emlitenünk a parajdi-medencét körülölelő dombok és hegyek (Malom-hegy, Kopacz-hegy, Siklódi-tető, Bucsin-tető, stb.) anyagát, melyek jellegzetes, meredek oldalaikkal és sziklás dudoraikkal, fészekszerűen övezik a Sóhegy környékét. Ezek a hegyek tulajdonképpen a Görgény-i vonulat nyúlványát képezik és a neogén vulkanizmus tanújelei. Andezitek, bazaltok, dacitok és riolittufák alkotják az aglomerátumok, lávafolyások anyagát, melyek fennsikot, platót formálva alakitják a Sóvidék geomorfológiáját (Várhegy, Rapsonné-vára, Kiságkő, Siklódkő, stb.). Az andezitek (régi nevükön "porphyritek") jelentős szerepet játszanak a vidék épitőanyag ellátásában (ilyen például a "Cserepeskő"-i andezit kőbánya). De a vidék legfontosabb ásványi kincse természetesen a mélyben rejlő kősó, aminek kitermelésével, a századok során, végleg összefonódott Parajd község élete.
Nem volna teljes a földtani áttekintésünk, ha nem emlitenénk meg a termálviz-tartalékot, amely előszőr 1949-ben tört fel a 401-es kutatófúrásból, a Harom-hegy lábánál. Gyógyhatásának felhasználására épült, 1952-ben, a parajdi hidrotermális sósfürdő, amely lényegesen hozzájárult a vidék geológiai potenciáljának hasznositásához. Sajnos 1991-ben a termálvíz hozama annyira elapadt, hogy a sósfürdő működtetéséhez már nem volt elegendő, emiatt a sóbányába beszivárgó, és onnan rendszeresen kiemelt sósvizzel kellett kiegésziteni a fürdő vizellátását.
A Parajdi-medence éghajlata mérsékelt kontinentális, kissé hidegebb mint az Erdélyi-medencéé. Az átlaghőmérséklet 8,2 C°, nyáron 19-20 C° és télen -8 , -10 C°. Évente a 25 C°-osnál melegebb napok száma 80-nál kisebb, a hőmérséklet ingadozás évente 60 C°. A legmelegebb hónap július, a csapadék mennyisége jelentős, esős években 800-1000 mm/év, száraz években 600-700 mm/év. A levegő relativ nedvességtartalma viszonylag magas, 75-80 %.
Elmondhatjuk tehát, hogy a "Nagy Természet" a Parajdi-medence lakóinak a kedvébe járt, hiszen a só, sósviz, borviz, termálviz, agyagpala, andezit, aragonit és épitőanyag lényeges gazdagságot jelent, még akkor is, ha a mindenkori román gazdaságpolitika "mostohagyermekként" kezelte Parajdot és környékét.
Összeállította: Horváth István