Bányászat
A parajdi sóbányászat története egészen a római korig vezethetõ vissza. Négy amfiteátrum tipusú felszíni "sóvágást" és a környéken elõkerült "L V M" (Legio V Macedonica) felíratú téglákat említenek az írott források.
A visszavonuló rómaiak által elhagyott sófejtéseket elõszõr az avarok, majd késõbb a bolgárok veszik mûvelés alá. A többi átvonuló vándornép (gótok, húnok, gepidák) ideje alatt szünetel a só kitermelése. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már elõre jelentették hogy Erdélyben sót "ásnak".
I. István király sószállító hajói 1003 után rendszeresen közlekedtek a Maroson, ezeket többször megdézsmálták Ajtony vezér pogány harcosai. István kénytelen volt egy kisebb hadjáratban megbüntetni a lázadókat. A sószállítóknál, ebben az idõben az egyelemû magyar nevek gyakoribbak voltak a hosszabb keresztény neveknél. A székely megjelölés legõsibb formája ( ="scicul", "scichul"), elõszõr I. László 1092. évi oklevelében szerepel.
A legelsõ írásos utalás a parajdi só bányászatára, dr.Schmidt Elegius Robert említése szerint ("Az erdélyi sótelepek tanulmányozása"), III. András magyar király 1291-ben írt oklevelében található, a sóbányák királyi jogainak szabályozásai kapcsán. A levélbõl kitûnik hogy a parajdi bányát az 1200-as években kezdték rendszeresen mûködtetni, ekkor a tordai sóhivatalhoz tartozott.
A Székelyföldön létezõ õsi vagyonközösség és jogi egyenlõség nagymértékben meghatározta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. Már 1405-ben, Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta, hogy a földesurak saját birtokukon bányát nyissanak.
II. Endre magyar király törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihettek maguknak sót a bányából.
1463-ban Mátyás király is megerõsítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. Hasonlóan járt el Majláth István erdélyi vajda is, mikor az Udvarhely-széki népnek biztosította a szabad sójogot.
Az 1562-es székelyföldi felkelések leverése után II. János Zsigmond, a királyi kamara javára foglalta le a parajdi sóbányát. Az 1568-as tordai országgyûlésen a székely nemesek visszakapták a jussukat, de a szabadok és a jobágyok nem.
Báthori Zsigmond ígéretet tett az õsi jogok visszaállítására, de a törökök leverése után- székely segítséggel- visszavonta felszabadító levelét (1595). Egy újabb ígéret, Vitéz Mihály havasalföldi vajda részérõl, megint felcsillantotta õsi jogaik visszanyerésének a lehetõségét. A székely közemberek a vajda mellé álltak és az 1599-es Sellenberki gyõztes csata után Mihály-vajda szavának állt. Az 1601-ben ismét fejedelemmé választott Báthori Zsigmond a székely székeknek külön-külön kiadott oklevelekkel visszaadta a régi szabadságjogokat. Szinte mindenik erdélyi fejedelem választási feltételei között ott szerepelt a székelyek õsi szabadságjogainak tiszteletben tartása (s ezzel a szabad sójog is), így választották meg Báthori Gábort (1603), Bocskai Istvánt (1605), Bethlen Gábort (1613) és I. Rákóczi Györgyöt (1631). A szabad székelyek II. Rákóczi Györgyhöz intézett panasza nyomán, az 1651-es diéta visszaadta a szabad székelyek sóját, de korlátozta a só fogyasztását házi használatra. 1661 után Apafi Mihály sikeresen védte meg az erdélyi sóbányákat a törökök támadásaival szemben.
A parajdi sóbánya tulajdonjogáért, már 1567-ben Parajd és Sófalva versengtek, az 1585. évi országgyûlésen Parajd képviseli a sóaknát, de az 1591-es és 1662-es, Apafi Mihály által elrendelt adóösszeírásban Sófalva szerepel mint tulajdonos.
A székelységet jogilag megilletõ ingyensót, rövid idõre a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idejére adják vissza. Ezt 1714-ben visszavették, a sóbányászat Habsburg kiváltság lett. Ebben az idõben a só ára nagyon megnõtt, a székelyföldre is Óromániából csempészték át. Mária Terézia külön rendeletben, 2000 mázsára korlátozta a székelyek szabad sóját. S ami egykoron a Székely Nemzet közvagyona volt, s a honfoglalás jussán szerezték ezt a jogot, azzal a székelyek többet nem rendelkezhettek.
Orbán Balázs szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt. A földalatti sóbányászat - a mélymûvelés - 1762-ben kezdõdött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével a József-bányát.
A kitermelt sót (alaksót), bivalybõrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, a "kerekes millyehajtóval", de 1765-ben még láttak felszíni fejtést is. Módszeres bányászatról tulajdonképpen 1787-tõl beszélhetünk, ekkor Parajd sója átmegy a bécsi kincstár tulajdonába. A József-bánya harang alakú termébõl két oldalkamrát nyitottak, a Károly- és Ferdinánd-bányákat, melyeknek szintén csúcsíves alakjuk volt. Mélységük, a szállitóaknával együtt, 66m lett.
1864-ben a József-bánya mellett egy új bányát nyitottak, a Párhúzamos-bányát, amely ma az egyik legnagyobb ismert mesterséges földalatti üreg hazánkban, 96m magas, 40m széles és 100m hosszú. A kolozsvári fõtéri, Szent Mihály templom kényelmesen beleférne. Ez a bánya volt az elsõ trapéz alakúra kiképzett sókamra Parajdon, falán rendszeresen bevésték a lemélyülés évi szintjeit és a "bányanagyok", a vezetõ mérnökök nevét is. Ebben az idõben, mivel a Párhúzamos-bánya termelése hosszú ideig biztosítani látszott a termelést, felsõbb rendeletre beszüntették a feltárási munkálatokat. Egy tartalékbánya létesítésének gondolata azonban 1898-ban ismét felvetõdött, ekkor elkezdték, a sóhegy észak-keleti felében, az Erzsébet-kutatótáró kihajtását. Ezzel a vízszintes munkálattal teljesen átvágták a sóhegyet, és több oldalágat nyitva feltárták a telep keleti felsõ részét. A táró bejáratától 200 méterre egy haránt-kamrát nyitottak, ez volt az ún. Erzsébet-bánya. Ez idõtájt az évi sómennyiség öt, öt és fél hónap alatt kitermelõdött, az alkalmazottak a nyár folyamán szabadon gazdálkodhattak.
Az erdélyi és máramarosi sóbányák középkori eredetû mûvelési technikáját, az elsõ világháború után (1920) a román államigazgatás újjászervezte. 1945-ben bevezették a robbantásos sókitermelést, aminek következtében a nagy hagyománnyal rendelkezõ magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált.
1947- 49-ben nyitották meg a nagy székely lázadó emlékét õrzõ Dózsa György-bányát. A lovasfelvonót 1958-ban vitték el a bukaresti múzeumba, ahol az európai ipari emléknek számító építmény, hanyagság miatt tönkrement. Kicsinyített mását a sófalvi Kovács Mózes készítette el, majd késõbb Szekeres Lajos és Molnár Imre újból kifaragták a kerekes millyehajtó és a trapéz alakú bányakamra makettjét. A lovasfelvonót elöbb a keskenyvágányú vasút, majd a 70-es évektõl, teherkocsik és dömperkocsik váltották fel.
1978-ban, a régi bányák alatt 40m-re új bányaszinteket nyitnak, ezeknek 1980-ban indul meg a kitermelése. Ezen a részen a kamrák 20m szélesek, 12m magasak és több száz méter hosszúságban húzódnak. Jelenleg a felszíntõl számítva 320m mélyen folyik a legalsó szint termelése.1991-ben kezdõdött meg a legújabb bányarész nyitása, a Telegdy-bányáé, melynek kitermelése 1994-tõl folyamatosan. Ezt Telegdy Károlyról, a sóbánya egyik leghûségesebb, legjobb igazgatójáról neveztek el, emléket állítva annak, aki megmentette a bányát a bezárástól. Ennek a bányának a kamramérete 16m széles és 8m magas, négyzetes tartópillérei pedig 14m x 14m keresztmetszetüek.
Tudnunk kell hogy a parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sótartaléka, a sótömzs maga 1,2 km x 1,4 km átmérõjû, enyhén ellipszis alakú és 2700m mélységbe gyökerezik. Több száz jõvõ-év kibányászható sóját rejti magába, Erdély gazdagságának egyik legjelentõsebb, és szinte feneketlen kincsesládája.
A földalatti gyógykezelés az 1960-as években kezdõdött Parajdon, ekkor még a Dózsa György bányarészleg adott otthont a légúti betegek számára. 1980-tól az "50"-es szinten rendezték be a kezelési és látogatási részleget, a felszíntõl számítva 120m mélyen. A bejárattól, 1250m hosszú tárón vezet az autóbusz útja a szpeleo- és klimatoterápiás kezelésre alkalmas bányatermekig, ahol szezonban 2500-3000 személy is megfordul. Itt, a villanyvilágítással és szellõztetõ berendezéssel ellátott, tágas kamrákban játszótér, ökomenikus kápolna és büfé, ülõalkalmatosságok és biliárdasztalok teszik kényelmesebbé a napi kötelezõ, négy órás lent tartózkodást. Ez az idõ magába foglal szakkáder által vezetett gyógytornát, sétát és fokozatos fizikai megterhelést. A kezelésre jelentkezõk korhatára 2 - 60 év. Lelki támaszt, az 1993-ban felszentelt, Nepomuki Szent János védelmébe ajánlott földalatti kápolna nyújt, testi biztonságot pedig az állandó helyszíni orvosi felügyelet ad. Nepomuki Szent János szobrát Szekeres Lajos nyugdijas bányász faragta ki sóból, 1999-ben. Ugyanebben az évben készült el a milleniumi kereszt is, a földalatti kápolna bejárata elõtt, amely a fennálló ezeréves magyar államiságot jelképezi. A községi szakorvos, dr. Fazekas Emese kimutatásai alapján megállapítható, hogy a 3-4 alkalommal jelentkezõknél, és a kezelésre jól reagálók esetében, csökken az asztmatikus krízisek száma és intenzitása, megszûnik a száraz köhögés és megnõ a szervezet ellenállóképessége.
A parajdi sót, már a XV. századtól kezdve "székely sónak" nevezték, mely nevet adott egy erdélyi tájegységnek (= "Sóvidék"), munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének, és nem utolsó sorban ízet, lelket kölcsönzött a székelyföldi és az erdélyi ételeknek. S neked, aki most ezt olvasva érdeklõdsz a parajdi sóbánya felõl, tudnod kell egy régi bányász-ima utolsó sorait:
" Könyörgünk, hogy akiket ép erõben, épségben a föld színén megtartottál, atyai karjaiddal a mélységben is kormányozni méltóztassál. Segély Uram, mert nem a mi erõnkben bizakodunk, hanem a Te Szent nevedben mozdulunk meg innen. Ámen. " (1864).
Összeállitotta : Horváth István