Parajd
Nyugat felől jövet Parajd Hargita megye kapuja. Itt a völgy méginkább elszűkül, a hegyek egészen közel merészkednek. Itt a táj valóságos paradicsoma azoknak, akiknek természetszeretete nem zsugorodik a tovasuhanó gépkocsikból, buszokból való futólagos bámészkodásra.
Parajd a legnagyobb községközpont Hargita megyében. Hozzá tartozik Alsósófalva, Felsősófalva és a mintegy 140 lelket számláló Békástanya. Az összlakosság száma kb. 7250, a községközpontban hozzávetőlegesen 4000 ember él. Parajd központjában található az a hármas útelágazás, ahonnan északi irányban a Bucsin-hegységen át 51 kilométerre van Gyergyószentmiklós, délkeleti irányban, Korondon át, 38 kilométer megtétele után érhető el Székelyudvarhely. A kis medencét északon, keleten és délkeleten a Görgényi-havasok karéja övezi, délnyugaton pedig a sikódi plató Harom oldala.
Ha figyelembe vesszük, hogy a régi erdélyi falvak első írásos dokumentumai többnyire 1100 és 1334 között datálódtak, akkor Parajd nem tartozik a „régiek” közé, előszőr 1564-ben említik az oklevelek. Sófalva említése 1493-ból való. A Parajd helységnév a „paraj” szó –d kicsinyítő képzős alakja, mint megannyi társa a Kis-Küküllő medencéjében, és a Kárpát-medence egész területén. Ezek szerint a név „füves területecskét”, „legelőcskét” jelent.
Ezt a legelőcskét északról a Kis-Küküllő és mellékfolyói, patakai szelik át. Maga a Kis-Küküllő a Gyergyó felé vezető út 8-as kilométerénél születik a két főágból (Kis-ág és Nagy-ág). Az itt található háromszöget Kétág orrának nevezi a parajdi ember. Itt állott egykoron Áprily Lajos boronaháza – a költő kedves nyári lakhelye -, melytől a világháború okozta kényszerhelyzetben szakadt el véglegesen... A Halál-patak, a Kis- és Nagy-Káli pataka, a Lázár-kútja: mind a Kis-ág bal oldali mellékfolyócskái. Mindezek a Mezőhavas és a Bucsin oldalaiban erednek. A Kis-Küküllő legnagyobb, 22 kilóméteres mellékága a Korond pataka, ami a Harom alatt ömlik a folyóba.
A bővizű hegyi patakok, meredek sziklák, csodálatos erdőrengetegek által övezett „fiatal” Parajd mellett létezik egy „ős Parajd” emléke is, ami feltehetően a Rapsonné váránál foglalkoztatott katonai helyőrség polgári népelemének lakóhelye lehetett egykoron. A „régi” Parajd látta volna el emberanyaggal, élelemmel a vár helyőrségét. És ez a vár még megvolt, működött, amikor már két kis település – Bábirkó és Görgényalja – önálló életet kezdett a mai Parajd helyén. A ma is meglévő falurészeknek a zsúfolt telkei, zsákutcás településformái jellegzetes lovas nomád szálláshelyre emlékeztetnek, akárcsak a kézdivásárhelyi udvarterek. Idők során ezek a szálláshelyek egyesültek, majd a sóbánya környékével és a Nádasfő utcával együtt a mai Parajd részei lettek.
Parajd – mint fogalom – a köztudatban szorosan összefonódott a sóval, s mindazzal ami ide kapcsolódik. Mindamellett Parajd kialakulását, helyzetét teljességgel a sóval magyarázni túlzás lenne. Ha a sóbánya fogalkoztatottságát vesszük figyelembe, egészen 1958 – 59-ig a sóvágók száma még a százat sem érte el, és ennek is csupán 10-15%-a volt parajdi. Többnyire sófalviak dolgoztak itt, a bánya tulajdonjoga is sokáig az övék volt. A bivalytenyésztés sem véletlenül lett Sófalván oly általános, a víz betörése ellen védekezve, ennek az állatnak a bőre hosszú ideig nélkülözhetetlen volt a sókitermelésben és a sóállag megőrzésében. Sokkal nagyobb foglalkoztatottság mutatható ki a fakitermelés és a feldolgozás területén, a parajdi gyufagyár már a múlt század közepétől 200 alkalmazottal működött. A körfűrészek több évszázados múltra tekintenek vissza Parajdon. Ezenkívül a parajdi ember megművelte a földet, állatokat tartott. A múlt századtól kezdve sok bevándorló is megtelepedett Parajdon. Az itt égetett faszén, deszka, hajófa egészen Franciaországig, Angliáig eljutott. 1944 május 4-ig a helyi zsidóság volt Parajdon a pezsgő kereskedelmi élet előmozdítója. Az örmények utódai csak nemrég, a közelmúltban haltak ki a községben.
Nem alap nélkül remélhető, hogy Parajd – a szépséges Sóvidék – vonzóereje méginkább fokozódik az elkövetkezendő időkben. Aki itt egyszer megpihenhetett, a természet áldásaiban részesülhetett, a helybeliek vendégszeretetét élvezhette – életre szóló élményekkel gazdagodott. Ide visszatérni: éltető öröm.
Csiki Zoltán